lemez - THE MAGNETIC FIELDS: REALISM

Bár tudjuk jól, mit jelent, amikor egy lemezt a kedves és bájos jelzőkkel próbálják körülírni (szerethető, de nem túl emlékezetes, nem is túl izgalmas), én mégsem kopnék le ezekről a szavakról, annak ellenére sem, hogy jelen esetben egy 44 éves férfi dalairól beszélünk. A Realism ugyanis úgy tud mindvégig k. és b. maradni, hogy a dallamok már elsőre is megtapadnak, a számok pedig kellően rövidek (13 szám 34 perc alatt) ahhoz, hogy kíváncsiságunkat és izgalmunkat is fenntartsák.
A jellegzetes baritonjáról azonnal felismerhető Stephin Merrittnek (mert a húsz éve létező New York-i Magnetic Fields elsősorban róla szól) páratlan érzéke van ahhoz, hogyan kell 2-3 percben miniatűr popcsodákat létrehozni a létező legegyszerűbb hangszereléssel. A legjobb példa erre a poptörténelem egyik monumentális vállalkozása (és egyben egyik legjobb lemeze), az 1999-es 69 Love Songs, rajta 3-szor 23 dallal a szerelemről, illetve magáról a szerelmes dalról mint kifejezési formáról, a Merrittre jellemző ironikus távolságtartással.
A 2004-es i című lemez kamarapopja és a 2008-as Distortion Jesus And Mary Chain-es zajos gitárpopja után a Realism hangképe az említett 1999-es albumot idézi: akusztikus gitárra, bendzsóra, vonósokra, apró csilingelésekre felfűzött, női-férfi vokált váltogató, menthetetlenül fülbemászó, folkos dalokat hallunk - amelyeknek gyermekien naiv, elvarázsolt világát kelet-európai hasonlattal úgy lehetne legjobban jellemezni, mintha a Futrinka utca, a Kisvakond és A Négyszögletű Kerek Erdő hangulatai fonódnának össze ebben az alig több mint fél órában.
Nonesuch/Warner, 2009
****

Soós Csaba