Palm Royale

Kristen Wiig a maga glamúrtalanságában is valóságos őstehetség, aki, ha nem is behozta – hiszen ki ismeri egy vicc eredetét –, de népszerűvé tette a kínos női humort a vásznon (és a képernyőn).

Az SNL-ben vaskos rutint szerzett színésznő ugyan számos különböző szerepet eljátszott már, de legtöbbször nem tud (mert nem akar) szabadulni a kellemetlen szituációkban fejét csirkeként kapkodó, zavarában idétlenkedő nő figurájától, és amíg ezt ilyen remekül hozza, addig egy szavunk sem lehet. Legújabb sorozatát is izgatott zavartsággal fogadja a néző, minden jelenetben készülve a jól ismert húzásokra, és nem is csalódik. Ugyanakkor ezúttal egy szimpla vígjátéknál sokkal szövevényesebb – bár a szórakoztatást így is elsődlegesen megcélzó – produkciót kapunk.

Maxine élete álma, hogy bekerüljön a Palm Royale nevű klubba, de nincs szponzora a nagyravágyó tervhez. A láthatóan neurotikus nőt azonban sem az ép ész, sem az erkölcs láncai nem kötik célja elérésében, ami jókora előnyhöz juttatja őt a jó modorba és elitlétbe szorult trófea feleségekhez képest. Összebarátkozik a klub egyik megbecsült tagjával, és igyekszik mindent megtenni, hogy nélkülözhetetlen legyen, ám ebben a világban az átlagembernek bizony igen sötét dolgokat kell tennie ahhoz, hogy elfogadják.

1969 Amerikája a lehetőségek tárháza, minden változik, a feminizmus betörni készül a falakon, egy öregedő szépségkirálynő pedig patkányként próbál felkapaszkodni az arisztokrácia süllyedő hajójára. A szatíra mint mindig, most is jól áll a színésznőnek.